A Rézkar Hívása

Mirella közelebb lépett a falból kiálló rézkarhoz, a tekintete egy pillanatra Bandin és az idős asszonyon időzött, akik aggódva, de reménykedve figyelték minden mozdulatát. Még Borda is elhagyta a bejáratot, és az ő oldalára lépett, csendes támogatásról biztosítva őt. A levegőben szinte tapintható volt a várakozás, ahogy a vízhajtású szerkezet ritmikus kattogása betöltötte a kékesen derengő csarnokot. A remény, ami az elmúlt percekben gyűlt bennük, most egyetlen apró mozdulatra koncentrálódott. Mit rejthet ez az egyszerűnek tűnő kar?
Nem habozott tovább. Óvatosan, mégis határozottan megragadta a rézkart. Hűvös tapintása végigfutott az ujjain, majd egy pillanatnyi ellenállás után a kar halk, de érezhető kattanással mozdult lefelé, végállásába. A mozdulatot egy mély, zúgó hang követte, ami a csarnok minden szegletét betöltötte. A patak csobogása megváltozott, mintha a víz új irányt kapott volna, és a fal mentén futó rézcsövek is halk vibrálásba kezdtek.
Ahogy a zúgás elült, a csarnok túlsó végén, ahol korábban csak sima, kékesen megvilágított kőfal állt, lassan rés nyílt. A kőtömbök recsegve, porladva csúsztak szét, feltárva egy szűk, de invitáló átjárót. A nyíláson túlról lágy, aranyló fény szűrődött be, ami éles kontrasztban állt a csarnok hideg kékjével. Az aranyfény mintha hívogatóan pulzált volna, ígéretet sugározva.
Bandi fojtott sóhajt hallatott, az idős asszony pedig Mirellára mosolygott, tekintetében tiszta örömmel. Még Borda is, a maga szokásos rezzenetlenségével, mintha egy kicsit ellazult volna. Az ismeretlen járat, a pulzáló aranyfény újabb reményt hozott, egy újabb lépést a kivezető út felé. Mirella szívében újra fellángolt a kalandvágy és a hősies elszántság. A csapat csendesen egymásra nézett, tudva, hogy a következő lépésük egy újabb titkot rejt, és talán közelebb viszi őket a szabadsághoz, amit annyira kerestek.