Az Aranyfény Kapuja

A csapat csendesen egymásra nézett, a remény szikrája újult erővel lobbant fel a tekintetükben. Mirella, a kalandvágy és az elszántság friss hullámával a szívében, nem habozott. Óvatosan, mégis határozottan lépett az aranyló fénybe, mely a frissen feltárult átjáróból áradt. Alakja egy pillanatra elmosódott a ragyogásban, majd belépett az ismeretlenbe.
„Nos, úgy tűnik, a rézkar nem csupán dísz volt,” súgta Bandi, hangjában a csodálat és a megkönnyebbülés keveredett. Az idős asszony halkan sóhajtott, majd egy bátorító mosollyal követte Mirellát. Még Borda is, aki eddig a csarnok bejáratát figyelte, most Mirella nyomába eredt, tekintete éberen pásztázva az új környezetet. A feszült várakozás helyét átvette az óvatos kíváncsiság.
Ahogy behatoltak az aranyló folyosóra, a kék csarnok hűvös fénye mögöttük maradt. Itt melegebb, barátságosabb volt a légkör, mintha egy rég elfeledett, titkos zugba érkeztek volna. A falak simább, finomabban megmunkált kőből álltak, és a fény egyenletesen, lágyan áradt belőlük. Alig néhány lépés után az átjáró egy kisebb, kerek terembe torkollott, ahol egy alacsony, kőből faragott pult állt. A pult tetején egy apró, különös szerkezet vibrált aranyló fénnyel, mintha az egész terem ebből merítené a világosságát. A vízhajtású szerkezet távoli zúgása is elhalkult, szinte teljesen eltűnt.
Mirella óvatosan közelített a pult és a titokzatos tárgy felé. A többiek tisztes távolságból, de annál nagyobb érdeklődéssel figyelték minden mozdulatát. Vajon ez a fénylő szerkezet rejtette a következő kulcsot a menekülésükhöz? A remény szikrája tovább égett a szívükben, miközben felkészültek bármire, amit ez az aranyló zug tartogatott számukra.