A Tenyérnyi Titok

Mirella elérte a kőpultot. Az apró, különös szerkezet, amely aranyló fénnyel vibrált, közelebbről egy csiszolt, áttetsző kőgömbnek bizonyult. Belül finom, aranyszínű szálak bonyolult hálózata pulzált lágy, egyenletes fénnyel. Kellemes meleget árasztott, éles ellentétben a csobogó csarnok korábbi hűvös, nyirkos levegőjével. Mirella kinyújtotta a kezét, egy pillanatra habozott, majd könnyedén megérintette a gömböt. Gyengéd zümmögés vibrált át az ujjbegyein, nem kellemetlen, de kétségkívül túlvilági volt.
Bandi és az idős asszony óvatosan közelebb merészkedtek, tekintetük a fénylő tárgyra szegeződött. Borda a bejárat felé fordult, de füle is a zajokat leste, készen arra, hogy bármilyen váratlan fordulat esetén közbelépjen.
„Mit gondolsz, Mirella?” kérdezte Bandi halkan, hangjában a kíváncsiság és egy csipetnyi izgalom vegyült. „Ez valami… varázslat?”
Mirella ajka apró mosolyra húzódott. „Vagy csak egy nagyon régi lámpa, Bandi. De a célja több lehet, mint pusztán világosságot adni.” Érezte, ahogy a gömb melege átjárja ujjait, mintha valami rég elfeledett tudást suttogna a bőrének. A gömb tetején apró, alig látható bevésések voltak, mintha egy térkép, vagy egy ősi írás jelei lennének. Ezek a jelek a gömb középpontja felé vezettek, ahol egy kis mélyedés tátongott, pont akkora, mint egy emberi tenyér.
„Talán egy üzenet?” súgta az idős asszony, közelebb jőve, tekintete csillogott a fényben. „Vagy egy kulcs?”
Mirella elgondolkodva nézte a bevéséseket, majd a tenyérnyi mélyedést. A remény újabb szikrája gyulladt benne. Ez nem tűnt csapdának, sokkal inkább egy invitálásnak, egy kihívásnak. Vajon mi történne, ha a tenyerét a mélyedésbe helyezné? A szíve dobogott, de nem félelemtől, hanem a felfedezés izgalmától. A menekülés ígérete ott lebegett a levegőben, kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint valaha.