Az Érintés Titka

Mirella nem habozott sokáig. A titokzatos mélyedés, a gömb hívogató melege, és a menekülés reménye erőt adott neki. Mélyen a szívébe nézve tudta, hogy ezt meg kell tennie. Lassan, de határozottan behelyezte jobb tenyerét az aranygömb tetején tátongó mélyedésbe. Ahogy bőre érintette a hűvös követ, majd a mélyedés belsejét, a gömb pulzálása felgyorsult. Az arany fény erősödött, betöltve a kerek termet egy lágy, ragyogó aurával. Nem volt vakító, inkább nyugtató és… ígéretes.
Bandi és az idős asszony egyszerre kapták fel a fejüket, tágra nyílt szemmel figyelték a történteket. Borda hátrébb lépett, de a tekintete továbbra is éles maradt, figyelve Mirella minden mozdulatát, és a terem legapróbb rezdülését is. A gömb fénye egyre élénkebbé vált, szinte lélegzett, mintha maga is örülne az érintésnek. Ekkor, a fény legintenzívebb pontján, a gömb közepéből egy vékony, aranyfonalnak tűnő fénysugár lőtt ki, egyenesen a terem túloldalán lévő fal felé.
A falon, ahol a fénysugár becsapódott, apró bevésések rajzolódtak ki, melyek korábban láthatatlanok voltak a szemnek. A fal sima felülete enyhén beremegett, majd egy halk, mély zümmögés kíséretében egy, az aranygömbhöz hasonló, de sokkal nagyobb mélyedés jelent meg a közepén. Ez a mélyedés is tenyérnyi volt, de anyaga sötétebbnek, szinte tintafeketének tűnt, és halvány, kékes fénnyel világított. Mirella tenyere még mindig a gömbben volt, mintha az oda ragadta volna. Egy pillanatra megremegett, de a remény érzése erősebb volt minden bizonytalanságnál. A titok nem ért véget, sőt, csak most kezdődött igazán.