A Kék Fény Hívása

Mirella tenyere lassan elvált az aranygömbtől, mintha maga a gömb döntött volna úgy, hogy elengedi. Tenyerén halvány bizsergés maradt, egy lágy zümmögés, mely visszhangozta a terem energiáját. A kezére, majd a pulzáló aranyfényre nézett, ajkán finom mosoly jelent meg.
Bandi és az idős asszony, akik eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a történteket, most fellélegeztek. „Hát ez… ez csodálatos!” suttogta Bandi, szemei még mindig a falon megjelent, kékesen derengő mélyedésen pihentek.
Borda, a megszokott komolysággal, de egy halvány elégedettséggel a tekintetében, intett Mirellának a fejével a fal felé. Az új, tintafekete mélyedés ugyanolyan tenyérnyi volt, mint az aranygömbről ismert, de valahogy mégis más érzést keltett. Hidegebbnek, titokzatosabbnak tűnt, a kékes fény pedig mintha egy másik dimenzióba hívta volna őket.
Az idős asszony, reménytől fűtötten, óvatosan lépett közelebb. „Vajon ez is egy érintésre vár?” kérdezte, hangjában a kíváncsiság és a cseppnyi félelem keveredett.
Mirella bólintott. „Talán. De előbb nézzük meg alaposabban.” Elindult a fal felé, a többiek pedig követték. Ahogy közeledtek, a mélyedés kékes fénye felerősödött, és apró, villódzó szikrák táncoltak a felületén. A kő tapintásra sima volt, de a mélyedés belsejéből mintha egy távoli, mély, de nem fenyegető morajlás hallatszott volna. A falon lévő bevésések most sokkal tisztábban látszódtak; bonyolult mintákat alkottak, mintha egy ősi nyelven íródtak volna. A remény, hogy ez a mélyedés is utat nyithat, új erőt adott a csapatnak. A titok tovább mélyült, és várta, hogy újabb kéz érintse meg.