A Kristályos Csarnok Léptei

A feltáruló kapu mögött meleg, aranyló fény áradt ki, s a hűvös nyirkosságot nyomban felváltotta a fűszeres szárított növények és a frissen őrölt gabona édeskés illata. Borda óvatosan, megfeszített izmokkal lépte át a küszöböt, de amint az orrát megcsapta a békés kamra szaga, elégedetten felhorkantott, és megcsóválta a farkát.
A tágas, kupolás sziklacsarnok falaiba csiszolt kristályokat ágyaztak, melyek lágyan szórták szét a fényt. A helyiség közepén egy vaskos tölgyfaasztal állott, rajta rézkancsók, gondosan elrakott gyógynövényes fiolák és több láda száraz pékáru sorakozott, mintha csak valaki kifejezetten a megfáradt vándorok fogadására rendezte volna be ezt a rejtett menedéket.
– Nahát, ezt nevezem gondoskodásnak – jegyezte meg Mirella halk elismeréssel, s miközben intett a többieknek, átfutotta a legközelebbi polcon pihenő pergament. – Úgy látszik, az előttünk járók pontosan tudták, mire van szüksége annak, aki megmenekül a kapzsi tiszttartók elől.
Bandi megkönnyebbülten fújt egyet, s gyengéden segítette leülni az idős asszonyt az asztal melletti, puha bőrrel bevont padra. Az asszony simogató mosollyal nyúlt a rézkancsó felé, s halkan felkuncogott. „A föld alatt sem hagyja el a szerencse azokat, kiknek tiszta a szívük” – mormolta csendesen.
Mirella ekkor az asztal túloldalán lévő falat vizsgálta meg, ahol egy újabb, kisebb faajtó állt nyitva, mögötte a boltíves csarnok felé vezető lépcsők sejlettek fel. A feszültség végleg eloszlott, s a csapat végre biztonságban szusszanhatott egyet.