A mohás fokok titka

Mirella egy vidám kacsintással intett a többieknek, és kecsesen megindult a frissen feltárult, kékesen derengő, puha mohával borított lépcsőfokokon lefelé. Borda halkan szaglászva követte, széles mancsaival hangtalanul lépkedve a nedves köveken, míg Bandi óvatosan támogatta az idős asszonyt a meredekebb szakaszokon. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek a megnyílt föld alatti járatba, apró, szentjánosbogarakhoz hasonló, fénylő parányok rebbentek fel a lábuk nyomán, lágy azúrkék fénnyel világítva meg az ősi falakat.
„Úgy tűnik, a föld gyomra barátságosabb vendéglátó, mint némelyik kapzsi főúr udvara” – jegyezte meg Mirella halk kuncogással, miközben ujjait végighúzta a hűvös, nyirkos falon. Bandi elmosolyodott, bár tekintetében még ott bujkált a feszültség; a patak melege után ez a kékesen derengő mélység egyszerre volt lenyűgöző és titokzatos. Az idős asszony azonban csak csendesen mormolt egy régi áldást, mintha pontosan tudná, hová vezet ez a rejtett ösvény.
A lépcsősor alján hirtelen megtorpantak. Az utat egy hatalmas, mély bíborszínű kapu zárta el, melynek nehéz, míves fémveretei sötéten csillogtak a kékes fényben. Nem volt rajta se kulcslyuk, se kilincs, csupán egy különös, bonyolult fogaskerék-rendszer, amely kísértetiesen emlékeztetett a pataknál látott rézszerkezetre.
Mirella nem jött zavarba. Szemeiben játékos fény villant, s miközben Borda halkan morogva szimatolta a kapu alatti rést, a lány vékony ujjaival magabiztosan nyúlt a szerkezet középső, bíborvörös köves tárcsájához. Két gyors, határozott mozdulattal elforgatta a gyűrűket, mire a fém záródarabok lágy, fémes dallammal kinyíltak, s a súlyos kapu nesztelenül kitárult előttük, utat engedve az ismeretlenbe.