A szikrázó meder

Borda vidám vakkantással ügetett elöl, fenséges fekete bundája szinte világított a buja, smaragdzöld levelek között. Az ösvény meredeken lefelé lejtett, s a friss, virágos pusztaillatba hamarosan a hűségesen csörgedező víz tiszta aromája vegyült. A sűrű növényzet hirtelen kinyílt, és a kis csapat egy mesés tisztásra érkezett, ahol egy sekély, kristálytiszta patak szelte át az utat.
A meder alján lapuló apró, csiszolt kavicsok önmaguktól derengtek, kellemes, aranyló fényt árasztva a sötétebb zugokba. Bandi elképedve guggolt le a part szélén, s óvatosan belemártotta a kezét a habokba. „Nézzétek, ez a víz nem fagyaszt, hanem kellemesen meleg!” – kiáltott fel nevetve, miközben ámulva figyelte, ahogy a vízcseppek csillogva gördülnek le a bőréről.
Az idős asszony megértően bólintott, és a túlpart felé bökött a fejével. A szikrázó víz túloldalán, a falra futó illatos indák mögött egy tisztásra néző kőpult állt, rajta egy kimunkált réz fogaskerékkel, amely lassan, ritmikusan forgott a csörgedező patak erejétől. Mirella nem teketóriázott tovább: könnyed léptekkel szökkent át a lapos gázlóköveken, míg Borda a nyomában haladva éberen vigyázta minden mozdulatát.
Ahogy a lány elérte a túlsó partot, a rézszerkezet finom kattanással elmozdult, s a sűrű virágfal lassan elhúzódott, egy újabb, fénylő lépcsősort tárva fel a mélybe.