Kékes derengés a körteremben

A hűvös alagút friss, száraz levegője felüdülésként hatott a szurdok fülledt gőze után. Bandi haladt elöl, magabiztos léptekkel nyomva el a kövek alól kiszűrődő finom ropogást. A falakon húzódó kristályvonalak az óvatos léptek nyomán halvány kékes fénnyel derengtek fel, mintha maga a szikla próbálná megeleveníteni a vándorok árnyékát.
Az idős asszony szorosan a nyomában járt, a térképet kissé megdöntve, hogy a ragyogó fénypontok pontosan a kövezett út közepét pásztázzák. Borda néma éberséggel biztosította a menetet, fülelve a járat mélyéről érkező halk, ritmikus kattogásra. Mirella elégedetten csúsztatta köpenyébe a kezét; a hűvös huzat végre kisöpörte tüdejéből a párás meleget.
Néhány tucat lépés után a járat hirtelen kiszélesedett. A csiszolt kőlapok itt egy szabályos kör alakú mintázatba rendeződtek, melynek közepén egy alacsony, megmunkált kőoszlop állt. Az oszlop tetején egy sekély mélyedés pihent, ahová a térképből kiáradó fényszálak egyetlen pontba sűrűsödve mutattak.
– Úgy tűnik, ez a csarnok pontosan erre a látogatásra várt – jegyezte meg Bandi, miközben közelebb lépett a talapzathoz, és a kőből áradó tiszta, hűvös derengés megvilágította várakozó arcát.