Kavicsgúla a víznél

Mirella a vízparti fűzfa mohás törzséhez lapult, s leheletfinom mozdulattal igazította meg szoknyája szegélyét. A gázló lassú sodrása látszólag sekély volt, ám a holdfényben megcsillanó vízfelszín alatt éles sziklák és süppedős iszap rejtőzött. Az éjszakai átkeléshez elengedhetetlen volt, hogy a teherhordók pontosan tudják, hova léphetnek a sötétben.
Borda nesztelenül gázolt be a parti vízbe, mancsával óvatosan kimérve a szilárd medret. A fekete eb fojtott horkantással jelezte, hogy a köves csapás tartja a súlyt, majd feszült tekintetét a túlpart sötétfeketébe burkolózó égerfáira szegezte. Odaát még csend honolt, ám a megállapodás szerint a jelzésnek már állnia kellett.
A nő lehajolt, s a partmenti lapos kavicsok közül hármat gúlába rakott közvetlenül a víz szélén. Ez volt az egyezményes jel a mészégetők megbízható embereinek: a gázló tiszta, az áru biztonságban pihen a fatárolóban, s az éjféli átkelés megkezdődhet. Egy csípős, elégedett mosoly futott át Mirella arcán, amikor belegondolt, mekkora gutaütést kapna a gőgös vámszedő, ha tudná, mennyi meleg posztó csúszik át ma éjjel a markán ingyen és bérmentve.
– Helyén van minden, öregfiú – suttogta Mirella, s megtörölte nyirkos kezét a kötényében. A felderítést elvégezték, már csak vissza kellett osopniuk a tisztás védelmébe, hogy kivárják az átadás pillanatát.