A mészégetők előőrse

A vizes köveket maguk mögött hagyva Mirella nesztelenül lépdelt vissza a füzek jótékony árnyékába. Borda csak annyira rázta meg nedves bundáját, hogy a vízcseppek ne csapjanak zajt, majd a nő sarkában osonva követte őt a tisztás széle felé. A patak csobogása lassan elhalkult mögöttük, átadva helyét az éjszakai erdő megszokott morajának.
A fák között megbúvó fatároló sötét tömbje szinte teljesen egybeolvadt a lombok közt átszűrődő árnyakkal. A gondosan elrejtett meleg gyapjúposztó biztonságban pihent a száraz fahasábok mögött, távol a gőgös vámszedők szemeitől és a parti szél nyirkosságától. Mirella óvatosan megkocogtatta a faállvány oldalát, meggyőződve róla, hogy a ponyva továbbra is takarja az árut.
A nő letelepedett egy mohás tölgyfatuskóra, ahonnan egyszerre tarthatta szemmel a tisztást és a gázlóhoz vezető ösvényt. Zsebéből előhalászott egy marék szárított almát, s a felét a mellé kuporodó fekete eb szájába pottyantotta. Borda egyetlen halk roppantással tüntette el a csemegét, miközben hegyes fülei éberen forgtak az erdő sötétje felé.
A távolból, a hegyoldal felől hirtelen hármas bagolyhuhogás törte meg a csendet. Nem igazi madár volt az, hanem a mészégetők megbízható embereinek egyezményes jele: a teherhordók megindultak lefelé a völgybe. Mirella arcán csípős mosoly jelent meg, s Borda fejét megsimogatva felkészült az éjszakai átadásra.