A völgyi teherhordók

Suhogó léptek neszeztek a hegyi ösvény felől, s hamarosan három sötét alak bontakozott ki a fák sűrűjéből. A mészégetők előőrse érkezett meg: koromtól fekete arcú, szívós legények, akik jobban ismerték az erdő rejtett csapásait, mint a saját tenyerüket. Az élükön lépkedő fiatalember megállt a tisztás szélén, s halk füttyentéssel jelezte jelenlétüket.
Mirella ruganyos léptekkel lépett ki a fatároló rejtekéből, Borda pedig nesztelenül követte, mint egy mozgó árnyék.
– Pontosan érkeztetek, fiúk – suttogta a nő, s cserfesen elmosolyodott. – Már azt hittem, a vámszedők elől kellett kerülőt tennetek a szurdokban.
– Azok a mamlaszok most is a kocsma melegében kártyáznak – vigyorgott vissza a legény, miközben levetette válláról a nehéz hordzsákot. – De a mester már várja a finom gyapjút. A falu didergő pulyáinak meleg takaró kell, mielőtt megérkeznek az első hegyi fagyok.
Mirella odalépett a száraz fahasábok mögé, és félrehúzta a takaróponyvát. A gondosan hajtogatott, vaskos bálák érintetlenül feküdtek a deszkákon. A legények nem teketóriáztak: gyakorlott mozdulatokkal kezdték a teherhordó keretekre rögzíteni a meleg szövetszállítmányt. Borda kíváncsian megszaglászta az egyik zsákot, majd elégedetten horkantva vigyázta a gázló felől érkező zajokat.
– A gázlónál ott a kőjel, az út tiszta – igazította útba őket Mirella, miközben egy kis zacskó szárított gyógynövényt nyomott a csapatvezető kezébe. – Ezt meg adjátok oda az öreg bábának a köhögésére. És most szaporán, mielőtt a hold áttöri a felhőket!