A völgyi út kanyarulata

A legények guggolva, mint a sötétségben suhanó árnyak, már el is tűntek a fenyves mélyén a nehéz málhákkal. Egyetlen roppanó ág vagy suttogás sem maradt utánuk, csupán a friss mész és a nedves avar semmivel össze nem téveszthető szaga lebegett még egy pillanatig a hűvös éjszakai levegőben.
Mirella elégedetten csúsztatta vissza az elnyűtt ponyvát a fahasábok közé. A fatároló most pontosan úgy festett, mint bármelyik elhagyatott hegyi rakodóhely, amit a favágók hosszú hetek óta nem látogattak. Borda egy halk, tompa horkantással jelezte, hogy a köves csapás felől már semmilyen neszt nem hallani: a szállítmány jó kezekben úszott tovább a völgy felé.
– No, öregem, a nehezén túl vagyunk – veregette meg Mirella a kutya vaskos nyakát, majd a derekára csatolt bőrtarsolyba nyúlt. Kikapart belőle egy darabka szárított húst, és odadobta a hűséges kísérőnek, aki a levegőben kapta el a jussát. – A gyapjú megérkezik, a vámszedő uraságok meg holnap reggel kereshetik a szellemeket a gázlónál.
A nő óvatosan kilépett a sziklák takarásából, s intett Bordának. A patak csobogása most tisztábban szólt, ahogy a szél elült a bükkök koronájában. Nem volt már maradásuk a rakodónál: ideje volt visszatérni a szekérhez, amely a völgybe vezető út kanyarulatában várta őket, felkészülve a másnapi vásár zsibongására.
Borda ruganyos léptekkel haladt elöl, orrát a földhöz közel tartva, de feje gépiesen fordult minden apró éjszakai neszre. Mirella könnyedén lépkedett mögötte, s magában már azon mosolygott, milyen ártatlan ábrázattal fogja kínálni a tiszttartó urat a csodás kenőccsel, amikor legközelebb összeakadnak.