A ponyva alatt

A völgyi út kanyarulata mögött, a lucfenyők sűrű árnyékában szinte észrevehetetlenül lapult a ponyvás szekér. A két öreg ló türelmesen bóbiskolt a rúdnál, csak a fülük rándult egyet-egyet, mikor Mirella és Borda halkan előbukkantak a sziklás ösvényről. A köves úton még ott sötétlettek a korábbi szekérnyomok, de az éjszakai pára már lassanként behálózta a völgy alját.
Mirella odaosont a szekér oldalához, és guggolva, egyetlen rutinos mozdulattal végighúzta a kezét a duplafenék rejtett reteszén. A vasgolyó halk kattanással fordult el, a tölgyfa deszka pedig tökéletesen illeszkedett a helyére: kívülről senki meg nem mondta volna, hogy a szekér aljában még lapul néhány tekercs finomabb szőttes, amit nem a mészégetők vittek magukkal. Borda egyetlen könnyed ugrással fent termett a bakon, s összegömbölyödve azonnal elhelyezkedett, mintha világéletében a szalmabálákon őrizte volna a rendet.
– Jól van, öregfiú, pihenj csak – suttogta Mirella, miközben betakarta a kutya hátát egy durva pokróccal. – Hajnalban már indulunk is a vásártérre.
A nő felhúzta a szekér hátsó ponyváját, és ellenőrizte a gyógynövényes meg a csodakenőcsös tégelyeket. A holdsugár halvány fényében csillogtak a színezett üvegcsék. Elképzelte, ahogy a kapzsi tiszttartó méregdrágán megveszi tőle a szentföldi kenőcsöt a köszvényére, s a gondolatra halk, meleg kuncogás szaladt át rajta. A posztó már biztonságban járt a hegyen túl, a völgyi őrségnek pedig holnapra csak a hűlt helye marad.
Mirella kényelmesen elhelyezkedett a szalmán, köpenyébe burkolózva. Odakint a szél lágyan zörgette a fenyőágakat, s a távolban megszólalt egy magányos kuvik – ezúttal már az igazi madár.