A gázló tükre

Mirella néhány marék száraz fakérget és fenyőforgácsot szórt a felhalmozott bálák tetejére. A csel egyszerű volt: a mészégetők reggel azonnal rábukkannak a meleg kelmére, ám egy felületes tekintet csupán közönséges tűzifa-tartalékot látott volna a fészer mélyén.
– Ennyi elég is lesz – suttogta a nő, miközben óvatosan visszalépett a szekérhez.
Borda mellette termett, fülei feszülten elsimultak. A fekete eb nem a fészert, hanem a patak kanyarulatát kémlelte, ahol a párás sötétségben a víz csobogása egy pillanatra megváltozott. Egy elszabadult gally koppant a sziklákon a gázló felől. A közvetlen veszély csekély volt, de az éjszakai nyirok minden apró neszt felnagyított.
A nő határozott mozdulatokkal helyére illesztette a szekér rejtett fenéklemezét. A retesz halkan kattant, visszaállítva az ártalmatlan, üres kordé látszatát. Semmi sem árulta el, hogy a kerekek alig egy órája még a sziklás hágón zörögtek.
– Nézzünk szét a víznél! – intett csendesen a kutyának.
Azzal a patakparti mogyoróbokrok sűrűjében osontak tovább a gázló irányába. A nedves köveken óvatosan lépkedtek, hogy felderítsék az éjszakai átkelőhelyet. A sekély víz tükrén megcsillant a holdfény, s a túlparti sötét erdősáv felkészülten várta az áru végső elszállítását.