A fatároló árnyékában

Mirella könnyed mozdulattal ugrott le a bakról, csizmája szinte hangtalanul süppedt a nedves avarmederbe. Egyetlen intésére Borda már ott termett a szekér oldalánál, feszült figyelemmel pásztázva a fűzfák közt szitáló völgyi párát. A csendet csak a patak egyenletes csobogása törte meg, jelezve, hogy az éjszaka leple tökéletes védelmet nyújt az áru kiemeléséhez.
A nő a szekér hátuljához lépett, s egy jól begyakorolt mozdulattal kioldotta a dupla fenéklemezt rögzítő rejtett kapcsot. A vastag, meleg gyapjúposztó bálák teljesen szárazon, sértetlenül bukkantak elő a sötét rejtekből. Mirella szájszegletében elégedett mosoly bujkált: a szigorú adószedők most aligha sejthették, hová tűnt a féltve őrzött szállítmány.
– Gyere, öregfiú, hordjuk át a szárazba, mielőtt a nyirok átitatja – suttogta, s a rugalmas kötegek közül az elsőt könnyedén a vállára emelte.
Borda némán haladt előtte a mészégetők közeli, félig nyitott fatárolójáig. Az öreg fészer tetőzete megvédte a rakásokat a harmattól, így a meleg kelmék biztonságban várhatták a hajnalban szendergő zsellérgyerekeket. Mirella gyors, határozott mozdulatokkal halmozta fel a kötegeket a száraz felhalmozott fa tőszomszédságában, felkészülve az utolsó simításokra.