Avarszőnyeg a völgyben

A hegyoldal lejtője már jóval barátságosabb arccal fogadta őket. A metsző hegyi szél szép lassan megszelídült, helyét a völgy mélyéről felszálló, nyirkos föld- és fenyőillat vette át. A szekér kerekének kerepelése is lecsendesedött, ahogy az ösvény sziklás felületét felváltotta a puha, erdei avartakaró.
Borda nesztelenül ügetett a fogat előtt, fekete bundája szinte teljesen egybeolvadt a mogyoróbokrok sötétjével. A kanyarulatnál egy pillanatra megtorpant, magasba emelte a fejét, és mélyet szippantott a hűvös levegőbe. Nem veszélyt érzett, csupán a közeli patak csobogását és a zsellérkunyhók felől szálló, fojtott fafüst szagát sodorta felé a szellő.
Mirella halkan megeresztette a gyeplőt, hagyva, hogy a szürke ló maga válassza meg a legbiztonságosabb lépteit a szerpentinen. A szekér dupla fenéklemeze alatt lapuló, vastag gyapjúposztó tökéletes épségben vészelte át az utat. A nő szeme előtt már azok a didergő zsellérgyerekek lebegtek, akiknek az éj leple alatt szánta a meleg kelméket.
– Még egy kevés, öregfiú, és odalenn vagyunk – suttogta a kutyának, miközben a fák közül már felsejlett a patakpartot szegélyező fűzfák sötét sziluettje.
A gázló előtti tisztáson a szekér végre megállt egy hatalmas, matuzsálemi tölgy lombkoronája alatt. A völgy aljában csend honolt, a finom pára lassan megtelepedett a víztükör felett, tökéletes takarást biztosítva a készülő átadásnak.