Átkelés a hágón

A szoros szájában a sziklafalak szinte teljesen összeértek a fejük felett, elnyelve a csillagok halvány derengését is. A szekér tengelye fojtott nyikordulással fordult rá a szűk, köves ösvényre, miközben Mirella biztos kézzel igazította meg a gyeplőt. Borda óvatosan, megfeszült izmokkal lépdelt a kerék mellett, orrát a nyirkos sziklák felé fordítva, lesve az éjszaka minden neszét.
A szűk járatban még a szekér kerekének halk gurulása is baljóslóan visszhangzott, ami nem tett jót Mirella pattanásig feszült idegeinek.
– Csak csendben, öregem, mindjárt átérünk a gerincen – suttogta a nő a kutyának, miközben feszülten figyelte a sötétséget.
Amikor a szekér végre kigördült a szoros szűkületéből a hágó sziklás tetőpontjára, a hűvös hegyi szél frissítően csapott az arcukba. Mirella azonnal megtorpantotta a lovat, és óvatosan visszanézett a völgy sötétbe vesző mélyébe. Odalenn, a távoli kocsma környékén sötétség honolt: egyetlen fáklya sem villant, a hajdúk még mélyen alhattak a csalfa boruk felett.
A nő száját fanyar, elégedett mosoly görbítette el. A félelem szorítása végre engedni kezdett a mellkasában.
– No látod, Borda? A gőgös uraságok megint lemaradtak a zsákmányról – suttogta pajkosan.
A szürke ló halkan fújtatott egyet, ahogy az ösvény végre lefelé kezdett melejteni a túlsó völgy irányába, ahol a didergő zsellérpulyák már várhatták a rejtekhelyről hozott meleg posztót.