A sötét szoros felé

A szekér halk nyikorgással indult meg a puha avaron, ahogy Mirella óvatosan a gyeplő után nyúlt. A szürke ló engedelmesen feszült a hámba, patái szinte hangtalanul süllyedtek a fenyőtűkkel borított talajba. Borda feszült figyelemmel ügetett a bak mellett, fülei folyamatosan hátrafelé pörögtek, lesve az éjszaka neszeit.
– Csak még a szorost érjük el gond nélkül, öregem – suttogta Mirella halkan, a száját szorosan összerándítva. A félelem gombóca még mindig ott bujkált a torkában; tudta jól, ha a hajdúk felébrednek a kocsmában és észreveszik a hűlt helyüket, épp ezen az egyetlen hegyi ösvényen vághatnak eléjük.
A kaptató meredekebbé vált, ahogy a fenyves sűrűje rágyűlt a keskeny vadcsapásra. A vastag, tűlevelű gallyak sötét tetőként borultak föléjük, elrejtve a szekeret az égfátyol derengésétől. Borda hirtelen megtorpant, és halk morajlással a bozót felé fordította a fejét. Mirella azonnal meghúzta a szárat, s a tőre markolatára simította hideg ujjait.
Egy ág roppant a sötétben, de nem emberi léptek nyomán: egy ijedt őz ugrott ki a mogyoróbokrok mögül, s futott fel a sziklás oldalban. Mirella mélyet lélegzett, Borda pedig fújtatva simult a kerék mellé. Nem volt idő várakozni; a nő megint meglegyintette a gyeplőt, s a szekér lassan belépett a védelmező fenyves sötét alagútjába.