Kapaszkodó a dűlőúton

A patak lassan megszélesedett, s a meredek partoldal végre szelíd, fűvel benőtt lankává szelídült. Borda megrántotta a gyeplőt, a kimerült lovakat kiterelve a vízből a süppedős talajra. A kerekek nehézkesen cuppantak ki a kavicsok közül, mély nyomot hagyva a nedves füvön.
– Ne itt állj meg, te szerencsétlen, mert visszacsúszunk a sárba! – sziszegte Mirella, miközben kipattant a bakról, és mérgesen rázta le átázott szoknyája szegélyét. A hideg víz átszivárgott a bőrcsizmáján, s ez cseppet sem javított a hangulatán.
Borda nem felelt, csak egy éles horkantással megeresztette a szárat, majd vállával nekifeszült a szekér oldalának. A kerekek nagy nehezen átgördültek a füzes szélén álló galagonyabokrok között, s a szekér végre szilárdabb, dűlőútra hasonlító földútra ért. A hajdúk kiabálása már teljesen elhalt a távolban, de a feszültség még mindig ott vibrált köztük.
Mirella gyors mozdulatokkal végigtapogatta a ponyva alatt megbúvó titkos rekeszeket. A duplafenék sértetlen maradt, a megmaradt garasok és a szegényeknek szánt szárított gyógynövényes zsákok szárazon vészelték át a gázlót.
– A dűlőút a szőlőhegy felé visz – morogta Borda, miközben megtörölte sártól mocskos kezét. – Ha szerencsénk van, naplementéig elérjük a felső présházakat.
– Szerencsénk? A szerencséhez semmi köze nem volt annak, ahogy azt a dölyfös kalmárt rászedtem – vetette oda Mirella élesen, de szeme sarkában már ott bujkált a maró gúny. – Induljunk, mielőtt rájönnek, merre tűntünk el.