A hegyi présház árnyékában

A szekér vaskos kerekei mélyen belevágtak a szőlőhegyre vezető, köves dűlőútba. Ahogy a meredek kapaszkodón haladtak felfelé, a fáradt lovak puszta erejükkel nyögték a terhet, patáik alól apró kavicsok zápora hullott vissza a völgy felé. Mirella a bakon ülve egyensúlyozott, gyanakvó tekintettel pásztázva a tőkék között elterülő tarka parcellákat.
– Ha a lovak lesántulnak ezen a kaptatón, magad húzod fel a szekeret a présházakig – vágta oda Mirella, miközben mérgesen törölte le az arcára fröccsent sárt cseppet sem tiszta kendőjével.
– A lovak bírják. A te nyelved az, ami sosem fárad el – mordult vissza Borda. Keményen tartotta a gyeplőt, sötét szemöldöke alatt feszült figyelemmel követte a kanyargó utat.
A dűlőút egyre meredekebbé vált, s a füzes felől felszálló ködfátyol lassan elfedte mögöttük a patakmedret. Odalenn a völgyben apró pontokként mozgott a gabonakereskedő szekere, amelyet a rászedett adószedők még mindig dühösen környékeztek. Mirella szája sarkában kesernyés mosoly bukkant fel: a csel bevált, a hatóság elvétette a nyomot.
Odafent végre kirajzolódott a legalsó, omladozó présház tölgyfa ajtaja és a roskadozó cserepes tető. Borda egy határozott mozdulattal megállította a fogatot a szárazabb, fűvel benőtt padkán. A lovak párolgó háttal fújtattak, miközben Mirella leugrott a földre, hogy kinyissa a pince melletti rozsdaette gádorajtót.
– Itt megpihenhetnek a jószágok, míg besötétedik – vetette oda Borda röviden, és nehéz léptekkel indult megvizsgálni a tengelyt.
Mirella nem válaszolt, csak a titkos rekeszre tapasztotta a tenyerét. Az áru biztonságban volt, a hegyi menedék pedig karnyújtásnyira állt előttük.