Irány a csendes gázló

Borda egyetlen halk, torokból jövő reccsenéssel jelezte, hogy a távoli zsivaly nem csillapult, de a hajdúk a füsttől vakoskodva rossz irányba indultak a sikátorban. A szegénytelep girbe-gurba soraiból most a megszokott, nyomasztó éjszakai csend áradt: az itteniek pontosan tudták, mikor kell behúzni a reteszt és leoltani a mécsest.
– Ideje odébbállnunk, mielőtt a tisztelt uraságok kiszellőztetik a fejüket – suttogta Mirella, és egy határozott, szelíd mozdulattal a patakmeder felé terelte a kis csapatot. – A gázlónál a víz elnyeli a lépteink zaját, a túlsó parton meg már vár a szekér.
Jakab apó hálásan szorította meg a lány köpenyének szélét, míg a gyerekek a kapott falatokat majszolva, megszeppenve követték a lány ruganyos lépteit. A falu szélén, a dőlt deszkakerítések mögött sötétlett a fűzes. A nyirkos földön osonva érték el a partot, ahol a partoldalba rejtett szekér kettős fenekű rekesze már csak a szököttekre várt.
Borda megelőzte őket, s behúzódva a fűzfák árnyékába, éber szemekkel pásztázta a túlsó oldalt. Mirella könnyed mosollyal segítette fel a legkisebbet a ponyva alá, miközben magában már azon kuncogott, milyen képet vág majd a hajdúvezér, ha rájön, hogy a teljes szegénytelepet fellármázta a semmiért.