Egérút a sötétben

A rozzant hátsó ajtó mögötti keskeny, sáros sikátorban fagyos szél fütyült, de legalább nem állta útját senki a kis csapatnak. Mirella nem teketóriázott: a sötétben magabiztosan igazította útra a megszeppent gyerekeket, miközben Borda a háttérben figyelt, mint egy fekete árnyék, készen arra, hogy a legkisebb neszre is közbelépjen. Jakab apó szaporán szedte a lábát, s halkan kuncogott az orra alatt, felidézve a meglepett hajdúk fuldoklását.
– Na, kelmedék gyorsabban szedjék a lábukat, mielőtt a tisztelt uraságok kitalálnak a saját köhögésükből! – kacsintott a lány az öregre, majd meglendítette a köpenyét. – A szegénytelep ezen része tele van eldugott szegletekkel, ahol még az ilyen daliás hajdúvezérek is eltévednek.
A nyirkos faluszéli kerítések árnyékában álltak meg egy pillanatra szusszanásnyi pihenőre. A lány a batyujából gyorsan előhalászott pár falat száraz kenyeret meg egy kis darab aszalt gyümölcsöt, s gondoskodón a riadt pulyák kezébe nyomta. A gyerekek csillogó szemmel majszolták a váratlan zsákmányt, míg Borda a sikátor torkolatánál strázsált, fülelve a távoli kiabálást. A hajdúk még javában szidták a szagokat meg a kéményt, mit sem sejtve arról, hogy a zsákmányuk már régen a szomszédos közökben bujkál.