Huzat a süllyesztőből

A feltárult kőlépcső sötétbe vesző fokai friss, hideg huzatot árasztottak a meleg körcsarnok gőzös levegőjébe. Bandi önkéntelenül hátralépett egyet, szorosabban magához vonva a felhalmozott vászontekercseket.
– Biztos ez? – suttogta szaggatottan a fiú, miközben riadt tekintete a homályos mélységbe fúródott. – Lenn sötét van. Nagyon sötét.
Az idős asszony az imént kapott balzsamos fiolát szorította a mellkasához, mintha az valamiféle védelmező talizmán volna. Szemeit tágra nyitva nézte a süllyesztőt, de nem tiltakozott, csupán csöndesen bólintott Mirella határozott alakja felé.
Borda halk morgással szimatolt a kőlap peremén. A fekete kutya óvatosan, felborzolt szőrrel követte úrnőjét, aki habozás nélkül tette meg az első lépést a lefelé vezető kőfokokon.
– A gőzös csarnokban sem maradhattunk örökké, komám – mondta Mirella könnyed, ám éber hangon. – A mélységből friss levegő áramlik, az pedig mindig jobb a fülledt csapdánál.
Ahogy fokról fokra lejjebb ereszkedtek, a körcsarnok csobogása lassan elhalkult mögöttük. A szűk alagút falán sárgaréz mécsestartók sötétlettek, s a mélyből halk, fémes kattanás visszhangzott feléjük.