Hűvös fuvallat a füzes felett

A derengő hajnal szürke ködfátylat vont a fűzfák ágai közé, amikor a vízpart felől hűvös, csípős pára kúszott a szekér ponyvája alá. Mirella riadtan pattant fel a szalmaágyból; szeme tágra nyílt a derengésben, s elfojtott lélegzettel hallgatózott. Borda már talpon volt, merev tartással figyelte a túlparti sűrűséget. Egy közeli gally reccsenése riasztotta meg őket, mialatt a távoli útról lódobogás halk zaja szűrődött át a párás levegőn.
– Csak nem a hajdúk? – suttogta Mirella remegő hangon, miközben sietve igazította meg szoknyája ráncait. – Túl korán van még a járőrhöz, de jobb, ha nem kísértjük a szerencsét.
Borda egyetlen szót sem vesztegetett a válaszra. Szaporán, de nesztelenül vezette a lovakat a rúdhoz, s gépies gyorsasággal vetette rájuk a hámot. Rettegésük nem volt alaptalan: a szekér dupla fenekű rekeszében megbúvó portéka életveszélyes terhet jelentett, ha a tiszttartó emberei idejekorán rájuk bukkannak. Mirella gyanakvó pillantással ellenőrizte a titkos deszkalapot, majd felugrott a bakra, s szorosan markolta meg a gyeplőt.
A szekér kerekei halk zörrenéssel indultak meg a vizenyős, puha talajon, maguk mögött hagyva a fűzfák védelmező árnyékát. A derengő fényben már kirajzolódtak a falu szélső házainak körvonalai, s mindkettőjük szívét elöntötte a közelgő találkozás szorongató feszültsége.