A főtéri kútnál

A falu szélén álló roskatag zsellérházak még aludtak, amikor a szekér kerekének halk nyikorgása megtörte a hajnali csendet. Mirella önkéntelenül összehúzta magán a kenderkendőt, s a szomszédos sikátorok sötétjébe sandított. Borda némán, izmait megfeszítve tartotta a gyeplőt, gyanakvó szemekkel pásztázva a sövények mögötti árnyakat.
– Gyorsabban – suttogta Mirella, miközben ujjaival a bak szélét markolta. – Nem hiányzik egy korán kelő hajdú.
– Tudom – nyögte ki Borda kurtán, s egyetlen halk csettintéssel sürgette a szürkéket.
A főtérre érve a sűrű köd leereszkedett a gerendás házak zsúptetőire. A kút mellett egy magányos zsellér ácsorgott vödörrel a kezében, de a szekér zörgésére fel sem nézett, csak a vállát vonogatta diderögve. Mirella megkönnyebbült sóhajt préselt ki magából, ám a gyanakvó feszültség cseppet sem csökkent a mellkasukban.
A kordé zökkenve haladt a falut átszelő köves úton, egyenesen a túlsó végen kanyargó patakmeder felé. A házak lassan elmaradoztak mögöttük, s a hűvös pára újra átvette az uralmat a táj felett. Borda egy villanásnyi időre a szekér alsó deszkájára pillantott, ahol a rejtett rekesz lapult a kincsekkel. Ha szerencsésen átkelnek a sekély gázlón, a túlsó part védelmében végre fellélegezhetnek.