Esti pihenő a fűzfák alatt

Borda gépies, ám gyakorlott mozdulatokkal bontotta ki a lovakat a hámból, majd a folyópart puha, dús füvére vezette a fáradt állatokat. A hűvös esti szellő kellemesen hűsítette a hosszú út porát törölgető Mirella arcát. A lány kényelmesen elhelyezkedett a bak szélén, lábát lógatva nézte, ahogy a leszálló félhomály lassan magába issza a túlpart homályos körvonalait.
– Ha a szerencse holnap is kísér minket, a vásárban hamar túladunk a portékán – jegyezte meg Mirella halkan, miközben egy marék aszalt szilvával kínálta meg a mellé lépő szótlan kísérőjét. – A falusiak biztosan örülnek majd a friss orvosságnak meg a finom kelméknek. Az uraság tiszttartója pedig remélhetőleg túl gőgös ahhoz, hogy a szekér alját tüzetesen böngéssze.
Borda szó nélkül elvette a gyümölcsöt, s egy apró, elégedett mordulással rágcsálni kezdte. Szeme sarkából a távoli falu felé pillantott, ahol az első apró ablakmécsesek aranysárga fénypontként hunyorogtak a sötétedő éjszakában. A csöndes, nyugodt táborhely ígérete megnyugtató érzéssel töltötte el mindkettejüket a zord hegyi utak megpróbáltatásai után.
A tábortűz rakása helyett ezúttal beérték a szikrázó forrásvízzel és némi száraz kenyérrel, nehogy a felszálló füst elárulja a füzes szélén álló szekeret. A csillagok lassan kirajzolódtak a tiszta égbolton, s lágy tükörképük tündökölve remegett a csendesen folyó víz hátán, mialatt a szekér takarói alatt végre elnehezedtek a fáradt szemhéjak.