Aranyló fodrok a gázlónál

A szekér kerekei csikordulva merültek a sekély, kristálytiszta vízbe, ahogy a lovak magabiztosan lépkedtek a kavicsos mederben. A hűvös habok megpaskolták a küllőket, s a lemenő nap aranyló sugarai sziporkázó fényhidat vontak a folyó tükrére. Mirella mosolyogva nézte a vízfelszínen táncoló csillámokat, miközben a lovak frissítően fújtatták ki a port a tüdejükből.
Borda értő kézzel terelte a fogatot a megszokott gázlón át. Nem volt itt mély sodrás, sem váratlan kavicszátony; a túlpart szelíden lejtő füves lankái szinte karnyújtásnyira invitálták a fáradt utazókat. Ahogy a túloldali szárazföldre értek, a kerekekről kövér vízcseppek hullottak a puha pázsitra.
– Na, ezt is magunk mögött tudhatjuk, Borda – nyújtotta ki a tagjait Mirella, s elégedetten hallgatta a titkos rekesz csöndes, tompa koppanását, ahogy a szekér visszazökkent a földútra. – A víz elmossa a nyomokat, a jó szerencse meg velünk tart. A völgy faluja már békésen alussza az igazak álmát, mi pedig nyugalomban verhetünk tanyát a füzes szélén.
Borda bólogatott, s a lovakat egy terebélyes, öreg fűzfa árnyékába kormányozta. A hegyek felől érkező hűvös fuvolázás helyett itt már csak a víz halk csobogása kísérte a leszálló alkonyatot, s mindketten érezték, hogy a veszélyes szorost elhagyva végre megpihenhet a fáradt vándor.