A völgyperem lankáin

A szekér komótos zörömböléssel hagyta maga mögött a sűrű fenyves sötétedő árnyékát. A hálás vándor alakja hamar elenyészett a fák között, s a fenyőtűk gyantás illatát lassan felváltotta a völgyből felszálló nedves avar és a vadvirágok üde páratelepülése. Mirella elégedetten dőlt hátra a zörgő szalmabáláknak támaszkodva, s a meg-megvillanó napfényfoltokat figyelte a bükkfa kerekeken.
Borda óvatosan engedett a gyeplő szorításán, s hagyta, hogy a jó teherbírású lovak a maguk egyenletes tempójában ereszkedjenek le a kanyargós kőmorzsalékon. Az útszéli cserjésben már tücskök ciripeltek, a szurdok fojtogató feszültsége végképp elpárolgott a szelíd hegyi szélben.
– Na látod, Borda – jegyezte meg Mirella dallamos, csipkelődő hangon –, egy darab szárított sajt meg némi pogácsa nemcsak a didergő utazó gyomrán segít, de a mi szerencsénket is egyengeti. A tisztességes osztozkodás mindig kifizetődik ezen a vidéken.
Közben gyengéd mozdulattal végigsimított a bak alatti pokróc csücskén, csöndben megbizonyosodva róla, hogy a dupla fenékben rejtőző aranyak mozdulatlanul lapulnak. Borda csupán egy szűkszavú pillantással és apró intéssel válaszolt, de szigorú vonásai kipihentebbé váltak. Előttük, a dombél mögött lassan kibontakozott a csillogó folyókanyarulat: a gázló sekély víztükre biztatóan hívogatta őket a túlsó, csendesebb part felé.