Fűzfasíp a fenyvesben

A fenyves csendjében csupán a szekérkerekek ritmikus nyikorgása és a lovak halkan horkantó fújtatása hallatszott, mikor a mohos határkő mögül váratlan, ütemes füttyentés ütötte meg a fülüket. Borda keze a gyeplőn azonnal megfeszült, vállai megkeményedtek, de Mirella arcán sejtelmes mosoly suhant át.
A sűrű harasztból nem a tiszttartó fegyveresei toppantak elő, hanem egy megtépázott köpenyű, kis termetű vándor, kezében egy fűzfából faragott, egyszerű síppal. A jövevény ijedten torpant meg a hatalmas szekér s Borda szigorú, átható tekintetének kereszttüzében, s úgy tűnt, legszívesebben nyomban visszafordult volna a mocsaras hegyoldal felé.
– Hóha, jóember! Nem kell úgy megriadni, a szekér nem eszik embert, a hajtója meg csak akkor morog, ha elfelejtett reggelizni – kurjantott le a bakról Mirella könnyed, csipkelődő hangon, eloszlatva a levegőben vibráló feszültséget. – Micsoda furcsa nóta ez a fák között?
A riadt vándor eldadogta, hogy csupán az utat kereste a túlsó völgy felé, de a ködben eltévedt. Mirella nem teketóriázott: a bak alól előhúzott egy darab szárított sajtot meg némi hamuba sült pogácsát, s derűs mozdulattal a didergő utazó felé nyújtotta. A vándor hálásan megragadta az útravalót, Borda pedig lassan kiengedte a feszültséget a vállából, míg a szekér komótosan haladt tovább a biztonságot ígérő lejtőn.