A mohos határkőnél — új hang

A hegyi útelágazáshoz érve Borda kissé megeresztette a gyeplőt, s hagyta, hogy a fáradt lovak kényelmesebb léptekre váltsanak. A szurdok hűvös, sziklákkal szegélyezett szorosa végleg elmaradt mögöttük, a lombok között áttetsző kora reggeli napfény pedig kellemes melegséggel töltötte be a szekérbakot.
Mirella kényelmesen hátradőlt a kemény deszkán, s elégedetten porolta le szoknyájáról a rátadt gallyakat meg az avart. Az ügyesen elsimított keréknyomok és a hegyoldal mozdulatlan csendje mind azt jelezték, hogy a tiszttartó túlbuzgó emberei alaposan lemaradtak.
– Ha a szerencse továbbra is velünk tart, délelőttre már a túlsó völgy szélén járunk – jegyezte meg könnyedén a nő, miközben kuncogva megigazította az ülés alatt lapuló csomagokat.
Az útelágazásnál egy régi, mohás határkő állt, kőbe vésett kanyargós jelzéseit már jórészben elmosatta az idő meg az eső. Az egyik irány a szélesebb, jártasabb völgyi útra vezetett, míg a másik egy keskeny, ritkán használt erdőkerülő csapásban folytatódott.
Borda szótlanul kérdő pillantást vetett társára, mire Mirella egy alig észrevehető fejmozdulattal a meredekebb, rejtettebb ösvény felé mutatott. A nehéz szekér halk nyikorgással fordult rá az új csapásra, miközben a fenyves friss illata végleg eloszlatta a korábbi hajsza feszültségét.