Hordó és homály

A sötét sikátor mélyén egy rozoga, üres hordó állt, pont a dülöngélő kerítés tövében. Mirella nem teketóriázott: egyetlen határozott lökéssel a kövezett út felé borította a fadarabot. A hordó hatalmas, kongó robajjal gurult végig a lejtőn, egyenesen a közeledő porkolábok irányába, alaposan ráijesztve az élen haladó tisztre.
– Arra szaladnak! Utánuk! – harsant fel egy rekedt hang a sötétből. A nehéz csizmák cuppogása és a fáklyák imbolygó fénye azonnal a hangzavar felé fordult, elkerülve azt a romos sufnit, ahol Bandi és a reszkető gyerekek osonva igyekeztek a patakmeder felé.
Borda tökéletesen értette a dolgát. Ahelyett, hogy támadott volna, mély, dühös vakkantásokkal hergelte az üldözőket, majd könnyedén átugrott egy kidőlt deszkalapon, mintha csak egy megrémült menekülő zaját utánozná. A kutyát követő fáklyafények vörös csíkot húztak a nyirkos éjszakában, egyre távolabb csalva a fegyvereseket a védtelen szegényektől.
Mirella a sötét árnyékba húzódva figyelte a porkolábok dühös, sárban tapicskoló alakjait. Bár a szíve vadul vert, a szája sarkában ott bujkált az a bizonyos elégedett félmosoly. A kapzsi poroszlók ismét bedőltek a legegyszerűbb cselnek, miközben az elcsalt ezüstgarasok biztonságban maradtak az idős asszony kötényében. Már csak az volt hátra, hogy ő és Borda is épségben kicsússzanak a sikátorok hálójából.