A sötétség jótéteménye

Mirella nesztelenül lökte el magát a nyirkos kőfaltól, amint a fáklyák utolsó vöröses fénykévéje is elenyészett a távoli kanyarban. Nem vesztegethette az időt; a dühösen csaholó Borda máris visszakanyarodott a sötét sikátorok labirintusán át, lihegve, de büszkén rázva meg sötét bundáját a sikeres csel után. A kutya dühös morgással jelezte, hogy a levegő még tiszta, de a feszültség szinte tapintható maradt.
Pár sarokkal odébb, egy roskatag eresz alatt Bandi és az idős asszony várták őket. Arcukon az ijedséget gyorsan felváltotta a düh a poroszlók állandó zaklatása miatt.
– Alig maradt időnk, a nyakunkon lesznek újra! – sziszegte Bandi, miközben ökölbe szorult a keze a sötétben.
– Tartsd a szád, kölyök, inkább figyelj a sarokra! – torkolta le az idős asszony rekedt, dühös hangon, miközben görcsösen szorította kötényét, amelyben halkan csilingeltek a megmentett ezüstgarasok.
Mirella dühös, de határozott intéssel intette le a vitát, majd beljebb vezette a csapatot a szegénytelep legsötétebb zugaiba. Itt, a düledező viskók mélyén, a homály védelmében gyorsan megkezdte a kicsalt ezüstök igazságos szétosztását a didergő nincstelenek között. Minden egyes csillogó érme a kapzsi urak feletti apró győzelmet jelentette, miközben a távolból még felsejlettek a dühös kiáltások.