Csizmazaj a sötétben

Alig talált gazdára az utolsó előtti ezüst, amikor a szűk sikátor végén fém csikordult a kövezeten, és nehéz csizmák zaja verte fel a csendet. A porkolábok dühös kiáltásokkal rontottak be az átjáróba, fáklyáik imbolygó fénye sárgásan marta bele magát a jótékony sötétségbe. Bandi fojtott szitkozódással rántotta meg a vállát, az idős asszony pedig dühösen köpött egyet a sárba, szorosan magához ölelve az üres kosarát, készen arra, hogy akár körömmel is megvédje a nyomorúságukat.
Mirella egyetlen szempillantás alatt mérte fel a helyzetet. Nem volt idő menekülni, de a megmaradt garasok sem kerülhettek a kapzsi poroszlók kezére. Gyors, határozott mozdulattal a legközelebbi düledező viskó eresze alá lépett, és a kincset érő erszényt egy laza falbélés mögé, a korhadt gerendák mélyére süllyesztette.
Borda azonnal megértette a dolgát. Dühösen vicsorogva, borzas fekete bundáját felborzolva vetette magát a rés elé, széles hátával teljesen elfedve a friss rejtekhelyet a közeledő fáklyások elől. Hangos, fenyegető csaholással és morgással hátráltatta a porkolábokat, akik önkéntelenül is megtorpantak a sötétben villogó agyarak láttán. Ez a néhány feszült másodperc épp elég volt ahhoz, hogy a nyomok elenyésszenek a homályban, és a csapat felkészüljön a következő elkerülhetetlen lépésre.