Fáklyák a sárban

Hirtelen éles füttyszó hasított bele a nyirkos esti levegőbe az országút felől. Borda azonnal felkapta a fejét, feszült testtel, halkan morogva hátrált Mirella lábához. A sötét szőre borzolódott a félelemtől, ahogy a sikátor torkolatát kémlelte.
Bandi sápadtan, remegő térdekkel lépett közelebb.
– Jönnek... a porkolábok! A gázlónál láttam a fáklyáikat! – suttogta elcsukló hangon, miközben a mögötte álló gyerekeket próbálta a hátával takarni.
Az idős asszony arcáról egy pillanat alatt eltűnt a megkönnyebbülés. Rémülten szorította magához a kötényébe rejtett ezüstgarasokat, szemei tágra nyíltak a pániktól.
– Ha itt találnak titeket, mindennek vége – dadogta az asszony, és reszkető kézzel a sikátor végén álló, félig összedőlt szerszámoskamra felé mutatott. – Menjetek! A hátsó deszkák lazák, a patakmeder felé visz az út.
Mirella nem habozott. Bár a torkában dobogott a szíve, arcára gyorsan rákényszerítette a megszokott, magabiztos félmosolyt, hogy tartsa a lelket a többiekben. Gyors mozdulattal az idős asszony kezébe nyomta az erszény utolsó darabjait, majd intett Bandinak.
– Bandi, vidd a pulyákat a pincék felé! – suttogta sietősen. – Borda, velem! Csinálunk egy kis zajt a másik oldalon.
A fekete kutya egyetlen halk vakkantással jelezte, hogy érti a parancsot. Ahogy a fáklyák vöröses fénye elkezdett táncolni a sikátor sárfoltos falain, Mirella és hű társa belevetették magukat az omladozó kerítések közötti sötétségbe, készen arra, hogy tévútra vezessék a közeledő üldözőket.