Garasok a sikátorban

A sikátor mélyén a sár cuppogott Mirella csizmája alatt, ahogy beljebb léptek a düledező kunyhók labirintusába. A nyirkos fa és a fanyar füst szaga sűrűn terjengett a hideg levegőben. Hamarosan óvatos arcok bukkantak fel a repedezett ablaktáblák mögül. Egy idős, hajlott hátú asszony – az, akinek korábban a tölgyesben Mirella segített kiékelni a törött tengelyét – lépett ki az ösvényre, remegő kezét kopott kötényébe törölgetve.
– Igaz hát, kislányom? – suttogta, szemében a félelem és a remény keverékével.
Mirella arcára meleg, megnyugtató mosoly ült, amely éles ellentétben állt azzal a fanyar gúnnyal, amit az uraságoknak tartogatott. Letérdelt egy alacsony fásláda mellé, és magához intette a gyülekező, didergő embereket. Borda a közelben telepedett le, fekete szőre szinte eggyé vált az ereszek vetette árnyékokkal, miközben éberen figyelte az országút felőli neszeket.
– Igaz bizony, néném – felelte Mirella halkan, és előhúzta a nehéz erszényt. Gyors mozdulatokkal osztotta a fényes garasokat a bizonytalanul előrelépő, kérges tenyerekbe. – Ebből jut lisztre a molnárnál, és száraz fára is a pulyáknak.
Bandi eközben megérkezett, nyomában egy csapat tágra nyílt szemű gyerekkel. A telep feszült csendjét lassan felváltotta a megkönnyebbült suttogás és a hála mormolása. Mirella azonban éber maradt; tudta, hogy a porkolábok bosszúja bármikor utolérheti őket.