A szegénytelep kapujában — új hang

A porzó úton haladva a szegénytelep roskadozó kunyhóinak szaga és feszült csendje már messziről elébük sietett. Borda füle hirtelen megrándult, halk mordulással jelezte a mozgást: az alacsony, roskatag kerítés mögül egy sovány, kócos fiú, Bandi szaladt elő.
– Mirella! Hát mégis sikerült? – kiáltotta halkan a gyerek, de nyomban meg also torpant, amint meglátta a lány szigorú, éber pillantását és a fekete kutya készenlétben feszülő izmait.
Mirella nem pazarolta a szót. Gyors mozdulattal behúzódott a fiúval egy kidőlt fakerítés elfedte zugba, távol az országút nyílt terétől. Kinyitotta a tarisznyát, s a csillogó ezüstgarasok látványára Bandi elképedve nyelt egyet.
– Csak semmi hűhó, Bandi – sziszegte Mirella, bár szemeiben lágy melegség csillant. – Hozzátok a koplaló kicsiket meg a véneket! Ebből jut kenyérre, tűzifára és meleg takaróra is.
– De a porkolábok... – szeppent meg a fiú, az útra pillantva.
– Borda rajta tartja a szemét a csapáson. Egyetlen hajdú sem teheti be ide a lábát hívatlanul – vágta rá határozottan a lány.
Bandi megkönnyebbülten bólintott, majd mint a villám, suhant is be a kunyhók közé, hogy elvigye a jó hírt. Mirella megsimogatta Borda marját, s óvatosan beléptek a szegénytelep szűk sikátorába.