Hideg árnyak a hegyi gázlónál

A szekér egyenletesen gurult a fennsík füves talaján, de a békés suhanás nem tartott sokáig. Mirella hirtelen kiegyenesedett a bakon, és finom orrával beleszimatolt a hűvös hegyi levegőbe. Nem a fenyves gyantás illatát érezte. Nedves tőzeg és frissen felvert sár nehéz szaga terjengett a közeli hegyi patak gázlója felől.
– Borda, lassíts – suttogta Mirella, s bár igyekezett megőrizni a megszokott könnyed hangvételét, a hangja kissé megremegett. – Az uraság nehézlovasai bizonyára megfáztak a hajnali harmatban, s most a fűzfák között bújnak a meleg takarójuk alatt.
A férfi azonnal megfeszült, ujjai fehéredésig szorították a gyeplőt. Óvatosan húzta vissza a szürkéket, miközben tekintetével a gázló túloldalát pásztázta. A lovak megérezve a feszültséget, halkan fújtatva torpantak meg.
– Friss nyomok. Nehéz patkók – mormolta Borda fojtott, feszült hangon. Fél kezével már a bak alá nyúlt, ujjai a nehéz fokos nyelét keresték.
– Csak semmi kapkodás – suttogta a lány, miközben ujjaival finoman kitapintotta a szoknyája redői közé rejtett tőrt. – Ha már észrevettek minket, a futás felesleges. Inkább lássuk, ki akarja megdézsmálni a mézeskalácsunkat.
A gázló túloldalán fekvő bozótos gyanúsan csendes maradt. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a ritkuló ködben, ahogy a szekér kerekei lassan megcsikordultak a gázló kavicsos peremén.