Hajnali üzlet a gázlónál

A fűzfák ágai halkan megrezzentek, és a sűrűből végül nem fényes páncélú lovasok, hanem az uraság két didergő, ázott hajdúja lépett elő. Az egyikük álmosan vakargatta a fülét, a másik a rozsdás bárdjára támaszkodva próbált fenségesnek tűnni.
– Állj meg a törvény nevében! – rekedt meg a hangja az elöl állónak. – Ki jön erre a hercegi gázlónál ilyen korán?
Mirella arca azonnal felderült, s a korábbi feszültségnek nyoma sem maradt. Előrehajolt a bakon, arcára a legédesebb, legártatlanabb mosolyát kanyarította, miközben Borda kezét egy alig észrevehető mozdulattal visszatolta a fokostól.
– Ó, áldott legyen a jó sorsunk, vitéz uraim! – kiáltotta Mirella dallamos hangon. – Már azt hittük, útonállók leselkednek ránk ezen a vad vidéken, de látom, a törvény éber őrei vigyázzák a békénket. Éppen a herceg úrnak viszünk különleges, messze földről hozott csodaszert, ami elűzi a tagokból a hajnali nyirkosságot.
A két őr gyanakodva pislogott, de a „csodaszer” szó hallatán mindkettőjük szeme felcsillant. Mirella már nyúlt is az egyik kosárhoz, és előhalászott egy mézszínű, sűrű folyadékkal teli üvegcsét, ami valójában csak cukrozott gyógyteát tartalmazott, de ő úgy mutatta fel, mintha maga az élet elixírje lenne.
– Egyetlen korty, és a lábujjuk hegyéig szétárad a melegség – kacsintott rájuk a lány, s miközben az egyik hajdú már nyújtotta is a markát, Borda egyetlen halk, de határozott rántással indította meg a szekeret a sekély vízbe. A hajdúk kezében maradt az üvegcse, a szekér pedig vidáman gázolt át a túlpartra, mielőtt az őrök feleszmélhettek volna, hogy vámot elfelejtettek szedni.