Kacagás a füzes mögött

A szekér zökkenővel ért partot a kavicsos zátonyon, a patkók alól szétfröccsenő vízcseppek aranylón csillogtak a ködön áttörő első fénysugarakban. Mirella halkan felkuncogott, s ahogy visszatekintett a vállai felett, még látta, mint húzza meg a didergő hajdú lelkesen az édes teával telt üvegcsét.
Borda megeresztett egy halk, meleg mosolyt, miközben magabiztos kézzel igazította meg a gyeplőt. A lovak patái már a hegyi kaptató felé vezető kemény, köves földet taposták. A hajdúk kiáltozása – ha egyáltalán eszükbe jutott a vám, miután az elixír édessége eláradt a torkukban – végképp elhalt a kanyargó patak és a zúgó fűzfák mögött.
– A jóhiszeműségért nem jár vám, Borda – jegyezte meg Mirella vidáman, s elégedetten simította el a ruháját a bakon. – És amilyen nyirkos ez a hajnal, a cukros gyógynövény még jót is tesz az egészségüknek. Így legalább eszük ágában sincs utánunk iramodni.
Ahogy a szekér nekilendült a meredekebb hegyi útnak, a lány tekintete a nedves talajra tévedt. A puha, agyagos szakaszon friss, mély patanyomok rajzolódtak ki, amelyek nem sokkal előttük vágtak bele a hegyi csapásba. Borda is észrevette a jeleket, s hallgatagon hümmögve követte szemével a nyomvonalat. Az uraság lovasai jártak erre nemrég, ami azt jelezte, hogy a hegyi gázló feletti szakaszon sem árt majd a megszokott óvatosság.