Halk zörgés a sötétben

A szél hirtelen megerősödött a fennsíkon, s az öreg tölgyfa ágai fészkelődve reccsentek meg. Borda füle nyomban hátracsapódott; a fekete eb megfeszült izmokkal, fojtott morgással emelkedett fel a hűvös avarról.
Mirella szíve egy pillanatra gyorsabban vert. Keze ösztönösen a szoknyája ráncai közé nyúlt, ahol a kis tőr lapult. A sötétségben a bokrok árnyai mintha megmozdultak volna. Bár a szurdokot sikeresen maguk mögött hagyták, az adószedők fegyveresei vagy a kóbor haramiák bármikor feltűnhettek a fennsík nyílt egyenesén.
– Pszt, Borda! Maradj! – suttogta a lány feszülten, éber szemeit a hegygerinc felé vezető ösvényre szegezve.
A sűrűből azonban csak egy megriadt erdei vad surrant ki, majd nyomban el is tűnt a bozótosban. Mirella mély levegőt vett, de a feszültség nem szállt el teljesen. Tudta, hogy a nyílt fennsíkon túlságosan is sebezhetőek. Az éjszaka leple alatt kellett eljutniuk a város szélső dűlőiig, mielőtt a hajnali őrjáratok elfoglalják a főbb ellenőrző pontokat.
Határozott mozdulattal pattant fel a bakra, s óvatosan megigazította a kettős padlózatot takaró gúnyákat. Borda egyetlen ruganyos ugrással mellette teremve foglalt helyet a szekéren. A gyeplő meglendült, a kordé halk zörgéssel vágott neki a lejtős útnak.