A fennsík éjszakája

A fennsík szeles peremén végre megkönnyebbülten fújtatott fel az igásállat. A csillagfényes tisztáson a kordé végre simább talajra ért, s Mirella egy öreg, terebélyes tölgyfa védelmében húzta meg a gyeplőt, hogy adjon egy szusszanásnyi pihenőt a fáradt lónak.
Borda éberen körbeszimatolta a kerekeket. Bár a sötétség még mindig tartogathatott meglepetéseket, a kutya szigorú tartása halkan engedett a feszültségből. A szurdok szűk, fenyegető sziklafalai messze elmaradtak mögöttük.
– Na látod, öregfiú, túléltük – suttogta Mirella, s leguggolva türelmesen megsimogatta a fekete eb borzas nyakszirtjét. – A kapzsi adószedők most bizonyára a meleg ivóban dőzsölnek, és sejtelmük sincs róla, miféle kincs suhant át az orruk előtt.
A távoli völgykatlanban már felsejlettek a másnapi vásárosváros halovány, derengő fényei. A lány ajkán gúnyos mosoly bujkált: fejben gyorsan átszámolta a gázlónál megkapott ezüstöket, meg a rejtett rekeszekben lapuló, méregdrágán kínálandó kencék várható hasznát.
– Hajnalban beérünk a piactérre – igazította meg a szekér ponyváját határozott mozdulattal. – Ott aztán a gőgös uraságok mélyen a zsebükbe nyúlhatnak a portékámért.
Borda egyetlen rövid vakkantással felelt, majd letelepedett a kerék mellé, éber szemeit a fennsíkra vezető útra szegezve.