Hajnali portya a piacon

Az első aranyló napsugarak éppen csak áttörtek a várfal feletti vastag párarétegen, amikor Mirella a szekerével átdöcögött a vásártér déli kapuján. A piactér szélén, az öreg tölgyfa árnyékában állította le a fogatot, ahol a korán kelő kofák már elkezdték kipakolni a portékáikat. A sült kenyér és a füstölt kolbász illata elkeveredett a hajnali hűvössel, barátságos morajlással töltve meg a teret.
Borda megfontolt, halk léptekkel haladt a kordé mellett. Sötét szőre még nyirkos volt a gyümölcsös harmatától, de a fülei éberen figyeltek minden közeledő léptet. Mirella gyakorlott, könnyed mozdulatokkal terítette ki a tarka pultabroszt a rögtönzött faállványra, majd sűrű mosoly kíséretében kirakta a közönségesebb árukat. Ám amikor egy vékony, didergő kisinas haladt el a szekér mellett fogvacogva, a lány mozdulata meglendült.
Egyetlen halk füttyel magához intette a megriadt fiút, s a dupla fenékből már húzta is elő az egyik legvastagabb, meleg gyapjútakarót. Lágyan a gyerek nyakába borította, figyelmen kívül hagyva annak elképedt pillantását.
– Ne verd össze a fogaidat, öregem, mert még elijeszted a gazdag vevőimet – kuncogott halkan Mirella, és egyetlen rézgarast sem fogadott el. A fiú hálásan megszorította a pokróc szélét, majd sietve eltűnt a bódék között.
Borda ekkor halk, figyelmeztető morgással jelzett. A kapu felől egy kövér, selyemkabátos kalmár közeledett gőgös léptekkel, méricskélve a korai kínálatot. Mirella ajkán azonnal megjelent a legálszentebb, legnyájasabb mosoly, s megigazította a ruhája kivágását. A nap elkezdődött, és a jómódúak rézgarasai csak arra vártak, hogy jobb helyre kerüljenek.