Gyors búcsú a teleptől

Az utolsó puha bálát egy hajlott hátú öregember ölelte magához, csillogó szemmel rebegve köszönetet. Mirella csak egy intéssel és biztató mosollyal válaszolt, miközben könnyű léptekkel már pattant is fel a szekér bakjára. Nem volt idő meghatott hálálkodásra, mert Borda rövid, halk füttyel adott jelt: a távoli főút felől fémes csörrenés és lódobogás tompa zaja szűrődött át a sűrű bozótoson. A tiszttartó fegyveresei lassan, de kitartóan közeledtek a szegénytelep széle felé.
A telepi nép bámulatos gyorsasággal szívódott fel a sárkunyhók és düledező fészerek rejtekében, mintha a gyapjúbálákkal együtt a föld nyelte volna el őket. Mirella és Borda sem habozott. A vándoráru-kereskedő egyetlen határozott mozdulattal igazította meg az övét, míg társa az udvar hátsó, eldugott kijárata felé terelte a lovat, ahol a korhadt deszkakerítés hézagos lécei között éppen csak átférkőzött a szekér.
Borda meglepő könnyedséggel, szinte nesztelenül irányította a járművet a keskeny, nyirkos sikátorba. A kerekek halkan nyikordultak a vizes talajon, de az éles kanyar után a szekér már nyomtalanul elmerült a szegénytelep elhagyatott kanyarulatai között, éppen abban a pillanatban, amikor a tiszttartó első fegyveresei befordultak az elülső udvarba. A fegyveresek már csak az üres teret és a sárban kanyargó, összekuszált nyomokat találhatták a romok között.