Gyors alku a ponyvasor végén

A szekér döccenve állt meg a piaci sor legszélén, egy elnyűtt, szürke vászonponyva hűvös árnyékában. A háttérben még zsongott a vásári tömeg, de itt már csak a szárított hal és a korhadt fa szaga terjengett. Mirella feszülten pillantott vissza a vállai felett. A pórul járt kalmár hajdúi még nem bukkantak fel, de a levegőben szinte tapintani lehetett a sűrűsödő veszélyt.
A ponyva rejtekében egy ráncos képű, félszemű ócskás gubbasztott a gyékényén. Mirella nem teketóriázott, azonnal a holmik felé lépett, miközben szaporán vibrált a tekintete.
– Gyorsan, apó – suttogta fojtott, éles hangon. – Egy erős kenderkötelet meg két sötét posztóköpenyt kérek. De ne próbáljon úri árat szabni, mert sietős a dolgunk!
Borda merev háttal lapult a szekér kereke mellett. Fülei hátralapultak, a torkából előtörő halk, reszketeg morgás jelzésértékű volt: valaki a túloldali bódék mögött túl lassan, gyanakvón lépkedett. A kutya feszült izmokkal leste az árnyakat, készen a legrosszabbra.
– Három rézgaras, leányom, egy fityinggel sem kevesebb! – kuncogott az ócskás, megérezve a sürgető kapkodást.
– Kettőt ér ez a rothadt kötél, meg ezt az ezüstöt kapja, ha most rögtön ideadja! – vágott vissza Mirella csípősen, és a férfi tenyerébe nyomta az érmét. Az öreg szeme megcsillant, s már nyújtotta is a csomagot.
Mirella megragadta a köpenyeket, és Borda felé intett. A ponyva alatti villámgyors alku véget ért, ideje volt eltűnni a szélső utcák védelmező homályában.