Gyantás kötés a fenyvesben

Borda nem pazarolta a szót a mérlegelésre: térdre ereszkedett a nyirkos avaron, és komor ábrázattal nyúlt a hátsó tengelyhez. A rázós köves út megtette a magáét, a bal oldali küllő tövében finom, sötét repedés húzódott, amiből még szivárgott a korábbi faggyúzás maradványa.
– Ha ezt így hagyjuk, a következő sziklás kaptatón kettétörik – mormogta a férfi, miközben széles tenyerével végigmérte a sérült fát.
Mirella türelmetlenül sóhajtott, de a táskáját a bakra dobva közelebb lépett. Nem állhattak órákig a nyílt tisztáson, ahol a pirkadat kibontakozó fényei már messziről elárulhatták a szekér körvonalát.
– Akkor tegyél csodát, Borda, de szaporán! – vetette oda a nő, majd a legközelebbi vaskos fenyőtörzshöz lépett. Tőrével ügyes mozdulattal kanyarított ki egy adag ragacsos, aranyszínű gyantát a kéreg alól. – A falu fukar bírájától tavaly kétszer ennyiért csaltam ki ezt a ragacsot „csontforrasztó balzsamként”, a mi tengelyünknek is megteszi.
Borda egy vastag vászonronggyal és a meleg gyantával gyorsan körbetekerte a meggyengült küllőt, majd szorosan ráhurkolta a kenderzsinórt. A fenyőgyanta fanyar, éles illata azonnal betöltötte a tisztás szélét. Amint a kötés megszilárdult a hűvös levegőn, megrázta a kerékküllőt. A szerkezet megint tartott.
Mirella visszakapaszkodott a bakra, s tekintetével már a fenyves mögött húzódó, sekély gázló felé vezető csapást leste. Nem volt idő pihenőre, a völgybéli hajdúk nem aludtak örökké.