Fenyőgyanta a tisztáson

A szekér zökkenve vágott át a sziklás kanyarulat kövein. A fenyves sűrűje sötét falat vont köréjük, ahogy a hajnal első aranysugarai áttörtek a szürke párán. Mirella bosszúsan húzta össze a szemét, miközben a bak alatti ládát igazgatta.
– Ha még egy kövön fennakadunk, Borda, a szekértengely bánja! – vágta rá élesen, és hátrapillantott a meredek lejtő felé. Nyoma sem volt követőknek, mégis vibrált a levegőben a feszültség.
– Jobb a tengelyt faragni, mint a hajdúk tömlöcében rohadni – vetette oda Borda kurtán, s az ostor nyelével a fenyves sűrűjébe bökött. A gyeplőt feszülten markolta, tekintete a sötét ágak közt cikázott. – A tisztáson megállunk. A nyílt terepen elkapnának, ha mégis utánunk jönnek.
A szekér lassított, amint elérték az erdei pihenőt. Mirella leugrott a bakról, és mérgesen leporolta sötét szoknyáját. A hűvös hegyi levegőben fenyőgyanta és nedves moha fanyar illata keveredett.
– Ne morogj annyit, inkább figyeld az utat! – csattant fel a nő, de közben kinyitotta az úti tarisznyát, és kenyeret halászott elő. – Legközelebb olyan csodaszert keverek, amitől a hajdúk lovai helyben megkeresztelkednek!
Borda csak egy rövid, száraz horkantással válaszolt, miközben végigvizsgálta a kerékabroncsokat. A völgy zaja végleg elült mögöttük, de a veszély szele még nem csillapodott.