Fűzfák takarásában

A szerszámok gyors átvizsgálása nem tartott sokáig: a tengelyek nem nyikorogtak, a hám szíjai pedig teljesen épek maradtak. Mirella némi friss fenyőgallyat vágott a közeli bokrokról, s művészi gondossággal a szekér oldalára igazította őket. Így a jármű tökéletesen egybeolvadt a lombok sűrűjével, biztonságban tartva a dupla fenékben rejtőző posztóbálákat.
Borda fojtott horkantással jelezte, hogy készen áll a terep ellenőrzésére. A lány egy halk csettintéssel felelt, s miután a lovat biztonságosan kikötötte a dús füvű tisztáson, ketten indultak lefelé a meredek lejtőn. A völgy aljából felszálló sűrű köd és a mészégetők gomolygó füstje védőlepelként borult rájuk, elrejtve minden mozdulatukat.
Ahogy elérték a patakpartot a mészégetők kunyhóinak közelében, a víz hűs párája meglegyintette az arcukat. A sűrű köd és a fojtogató füst elegye szinte teljesen eltakarta őket a külvilág elől. Borda orrát a nedves avarhoz közel tartva, nesztelen léptekkel haladt előre, míg Mirella a vízparti fűzfák rejtekéből kémlelte a gázló környékét.
A sodrás itt szelídebb volt, a köves meder pedig elég keménynek látszott ahhoz, hogy éjszaka elbírja a megrakott szekeret. Sehol egy nem kívánt tekintet, sehol egy járőröző urasági hajdú.
– Megvan a csapás – mosolyodott el Mirella könnyedén. – Az éjszaka leple alatt itt visszük át a posztót a túlpartra.
Borda halk, elégedett mordulással hagyta jóvá a tervet, majd óvatosan elindultak vissza a rejtekhelyükre.