A dombtető rejtekében

Az erdőszél hűs, gyantaszagú árnyékában Mirella végre visszahúzta a gyeplőt. A ló megkönnyebbülten fújtatott egyet, s a magas fenyők védelmében elégedetten rázta meg a hámot. Odalenn, a füstbe burkolózó völgyben már éledeztek a mészégetők, de a sűrű lombkorona tökéletes takarást nyújtott a pihenőre készülő szekérnek.
– Ügyes voltál, öregem – simogatta meg a ló nyakát Mirella, majd könnyed mozdulattal leugrott a bakról. Borda nesztelenül lépett mellé, orrát az avarba fúrva. A fekete kutya füle még hegyezve maradt a völgy irányába, de feszült tartása lassan felengedett.
A lány a szekér derékhoz lépett, és óvatosan felhajtotta a nehéz takaróponyvát. A rejtett rekeszben lapuló finom posztóbálák sértetlenek voltak: sem a maró mészpor, sem a szénfüst nem érte a drága kelmét. Mirella elégedett mosollyal simította végig a puha anyagot. Ez a szállítmány bőven elegendő lesz arra, hogy a koplaló zsellércsaládok meleg gúnyához jussanak a közelgő tél előtt.
– Minden a legnagyobb rendben – suttogta Borda felé fordulva. – Lőjünk be egy rövid pihenőt, ellenőrizzük a szerszámot, aztán kiderítjük, tiszta-e a levegő a gázló környékén.
Borda halk horkantással nyugtázta a tervet, s komótosan letelepedett a küllők árnyékába, résen lévő tekintetét a völgyi útra szegezve.