A fehér gúlák között

A vízmosás hűvös nedvessége után a túlparti kavicsos ösvény langyos kőport köpült a szekérkerekek alá. A mészégető bokzsák szürkésfehér, elmosódott gúlái úgy álltak a sűrű tejelő párában, mint valami alvó óriások. Mirella nem teketóriázott: amint a patak csobogása elhalt mögöttük, finom kézmozdulattal a kunyhók mögötti alacsony töltés felé terelte a lovat.
A fojtogató mészszag és a nyirkos köd keveréke hamarosan a torkukat kaparta. A ló idegesen horkantott egyet, de Mirella tüstént lehajolt a bakról, s egy darabka szárított almaszeletet dugott az állat szájába. – Pszt, öregem, még nem vagyunk kinn a pácból – suttogta derűsen, miközben simogató keze nyomán a jószág megnyugodva rágcsálni kezdte a csemegét.
Borda nesztelenül osont a szekér előtt, orrát a földre szorítva. Egy megrakott fatuskó mögött hirtelen megtorpant, s felemelte a fejét. A bokzsák aljából felszálló forró füstoszlop épp feléjük csavarodott, teljesen elfedve a csapást, ám a sűrű gomolygás mélyén hirtelen felparázslott egy alvó szénkupac narancsos fénye. Mirella tudta, hogy a mészégetők hajnalban kelnek elhordani az árut, így nem maradhatnak a füstcsapdában.
Egyetlen határozott rántással kitérőt vett a domboldalba vágott mélyút felé. A füst és a pára kettős fala vakon ölelte körbe őket, de a lány biztos kézzel tartotta a gyeplőt. Mire a szénégetők kunyhójából meghallatszott az első álmos köhögés, a szekér csöndben felért a völgyből kivezető, védettebb erdőszélre.